Újrakezdés... vagy folytatás. Komoly dilemma.

Amikor bekövetkezik a legrosszabb, az ember beszűkült tudatállapotba kerül és az agyán sok minden átsuhan. Pakolni kellene és irány egy távoli ország, el kellene adni mindent és új helyen folytatni.

Aztán néha tisztul a kép, olyankor átgondolja, mi mivel jár. Ez nem csak az én életem, felelős vagyok 2 gyerekért. Tudatosan vállaltuk őket, felelős vagyok azért, hogy normális gyerekkoruk legyen, hogy minden lehetőséget megkapjanak ahhoz, hogy boldog felnőttek lehessenek. Ha kirántom a lábuk alól a talajt, senkinek se lesz jobb.

Egy másik tiszta pillanatomban azt is be kellett látnom, hogy ha itt nem tudok boldog lenni, akkor sehol. Hiába megyek bárhova, ha belül üres vagyok, üres is maradok. Úgyhogy maradtunk. Vettem növényeket, új bútorokat, átfestettem a lakás egy részét, megtanultam főzni, vezetni, elkezdtem összeszedni magam. Nyaraltunk, teleltünk, kirándultunk, programokra jártunk, ünnepeltünk, örültünk egymásnak a gyerekekkel. Sokszor kicsit ködös tudati állapotban, sokszor automata üzemmódban.

A munkahelyem nem támogatott semmiben. A legelején kaptam 3 szabadnapot és egy kis zsebpénzt a temetésre, utána csak annyit kérdeztek, hogy haladnak a projektjeim. Féltettem a munkám, dolgoztam - de nem szerettem. Sokáig azt hittem, az én hibám, hogy nem tudom megkedvelni a kollégáimat, biztos rám van írva, hogy valami rossz dolog történt velem. 

Lehet, hogy így is volt, de utólag is úgy gondolom, hogy nem feltétlenül. Egyszerűen rosszkor voltam rossz helyen. Mindenesetre kibekkeltem a legrosszabb időszakot, szakmailag is sikerült fejlődnöm, aztán amikor felturbóztam az önbizalmam, váltottam.

Na igen. Önbizalom. Ha az ember alól kirántják a talajt, az önbizalma egy része is ugrik. Egyik oldalról hihetetlenül erős lesz, a másik (személyes) oldalról viszont elcsexett kisegér lesz belőle.

Ha körülnézek, mindenhol boldog párokat látok, gyerekeket terelgető apukákat, anyukákat, akiken látszik, hogy van valaki mellettük akikre támaszkodhatnak. Nem kell szétszakadniuk, nincs döntési fáradtságuk, nincsenek anyagi gondjaik, megengedhetik maguknak a szállodát, a drága éttermeket. Sugárzik róluk, hogy nincsenek egyedül.

Egyébként nem irigylem őket. Látom őket. Azt is tudom, hogy ez sokszor csak látszat, évente egyszer összeszedik magukat. Nekem más az utam.

Egyre többször kérdezik tőlem, hogy van-e már új párom. Ilyenkor csak pislogok. Nincs. Örülök, hogy élek. Belegondolni is fura: 21 éve randiztam utoljára.

Próbálom kézben tartani az életünket, terelgetni a gyerekeket, lopni egy kis énidőt. Ez az én döntésem. Nem azért, mert olyan már soha nem lesz. 

Persze, hogy nem lesz, másmilyen azért még lehetne - de nem tudom rászánni magam semmire. Nem vagyok kész arra, hogy megosszam az életem valakivel, hogy bárkit is beengedjek a törékeny egyensúlyba.

A barátok viszont hiányoznak. A régiek mind eltűntek. Tényleg mind. Talán 1-2 kivétellel. Azt hittem (én naív), hogy majd jönnek, segítenek, néha megkeresnek. Nem. Kerülni kezdtek. Mintha leprás lennék. Érzik rajtam a halál szagát? Nem tudom.

Lettek azért új barátok, szerintem sokkal nyitottabban kezelem ezt a kérdést. Igazából bárkit hajlandó vagyok beengedni a köreimbe ha jó szándékkal közeledik. Néhány, még a régi életemből megmaradt ismerős is előkerült. Aztán vagy megmaradnak, vagy nem.

Munkahelyet is váltottam. Ez nagyon komoly döntés volt. A régit stabilnak, biztonságosnak éreztem - de gyűlöltem. Kifelé persze mert a mosolygás, jajj de jó minden - de azt G miatt választottam. Az volt a legnyugisabb opció. Nem mertem olyat választani, ami tényleg tetszik. 

Most válogattam. Nagyon. A szívemre hallgattam. Aztán majd meglátjuk, de a régit ott kellett hagynom. Minden hozzá fűződő emlékem rossz volt. 

Felszabadító érzés volt amikor végre beadtam a felmondásom.

Most is kaotikus az életünk. Szaladok az életem után - de hiszem, hogy nem kell sok idő és végre összekapjuk magunkat.

G sokszor büszke lenne ránk :)