Nárciróka nagyon felkavarta az állóvizet. Nem is emlékszem, mikor sírtam annyit összesen, mint a 2,5 hónapos ismerettségünk alatt. Az állandó feszültség sok félelmet, emléket előhozott, bizonytalan lettem mindenben, elásott érzések jöttek felszínre. G is egyre jobban hiányzott. Vele minden biztonságos volt, tudtam, ha zuhanok, megtart, ha fáj valami, mellettem áll, érzelmileg támogat. Nárciróka arra jó volt, hogy 15km-eket sétáljunk. Fitten tartott. Köszönöm! 

Persze egyre távolibb az egész, de ami visszamaradt, amit elástam, de szerencsére most a felszínre jött, azzal kezdenem kell valamit. Elakadások, fel nem dolgozott gyász. Hiába jártam terápiára, hiába hittem, hogy rendben vagyok, kell a "feloldozás". 

Táncmeditációval kezdtem. Imádom. Felszabadító érzés. Megint merek mozogni, táncolni, kifejezni magam. Maga a meditáció nekem soha nem ment. Soha. Most a harmadik alkalommal már sikerült néhány mp-re kikapcsolnom, a negyedik alkalommal meg arra "ébredtem", hogy azt mondják, lassan nyissam ki a szemem. Feltöltődik az ember. Mondtam már, hogy imádom? :) 

Na szóval színházterápia. Nem tudtam, eszik-e vagy isszák, csak annyit, hogy kell nekem. Bejelentkeztem, befizettem, elmentem. Nem csalódtam. Azon meglepődtem, mennyire nem zavar, ha azt mondják, játszam el azt a nonfiguratív valamit, amit rajzoltam. Ha el kell játszanom a fájdalmam. Eljátszom. Élvezem. Fáj, mély dolgokat mozgat meg, de érzem ahogy szakad, ahogy a gyomromban a jeges szorítás oldódik, ahogy kirázom magamból a fájdalmat. Ahogy elmondom, leírom, megmutatom, ahogy együtt sírok, együtt nevetek a többiekkel. Amikor be kell látnom, hogy a másik fájdalma engem is megérint, pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy ne kapcsolódjak. Nem akarok empatikus lenni, veszélyes. Behúnyom a szemem, kizárom a külvilágot. Hallom a sírást. Ahogy lefelé zuhannak az álarcok. Nem, nem nyitom ki a szemem. Francba, kinyitom. Már én is sírok. Ez ilyen. A gyomrom jeges csomóban. Ez a fájdalmam. Felfelé kúszik. Valaki megsimogatja a hátam - múlik a szorítás. Lerázom magamról a fájdalmam. Szeretem magam. 

Persze, mondanom sem kell, hogy rögtön az elején én lettem a sírós nő. Kezdtem a bemutatkozásnál. Francba, hogy egy mondatot sem tudok elmondani sírás nélkül. Pedig már feldolgoztam, eltelt 2,5 év. Mindegy, kapok  zsepit, az ápol és eltakar. (Btw. tudtad, hogy a nárcik szerint a síró nő gyenge és undorító? Együttérzés helyett lenézik? ) 

Aztán jött a feladat: írjuk le egy mondatban, milyen eredményt várunk ettől a naptól. Semmi gond, megy ez nekem. Tudom miért jöttem. A karomban halt meg akit mindennél jobban szerettem. Megint önmagam szeretnék lenni. 

OK előkerül egy hatalmas kupac Dixit kártya. Megkeverve, fejjel lefelé. Nézzük a kupacot, kapcsolódjunk és húzzunk egyet. Ha megvan, gondoljuk át, hogy kapcsolódik a kártya a fájdalmunkhoz és ahhoz, amiért jöttünk. OK. Ez is megy. 

Húzok egyet a kupac aljáról. Ájulás kerülget, baxxus, nem hiszem el, már megint sírok, ezt nem tudom visszafogni. Ilyen nincs. ILYEN NINCS. 

Igen. A bal oldalon a kártya amit húztam - a jobb oldalon a gyertya, amit akkor, azokban a percekben gyújtottam, amikor G meghalt. Ma reggel is megnéztem, tegnap este is. Meg kellett. Ma ezt húztam. Világosság, lassan olvadó, kiegyenesedő kötél, valami, amit a gyertya lángja megvilágít és ki tudja mikor elszakít. Vér. Jel? El kell szakadni. Szakítani. Változás. Világosság. Őrület. 

Köszönöm, jól vagyok. Racionális lényként vannak dolgok, amikben nem hiszek. De ez... Igen. Üzenet? Jel? Véletlen? Persze, pont az, aminek az ember hinni akarja, de már tudom, hogy jó irányba haladok és lassan rendben leszek. 

Peace.