Ahogy haladok előre az időben, úgy érzem, hogy megint önmagam vagyok. Mármint nem az az önmagam, aki G mellett voltam, akivé az évek alatt váltam, sokkal inkább az, aki előtte voltam, aki utazgatott, aki kiállításokra járt, aki folyton pörgött. Akivel anno G is találkozott, akibe beleszeretett. Már nem az a nő vagyok, aki a 19 év alatt lassan belefásult az állandó stresszbe, nem az a nő, aki elfáradt, kicsit fel is adta, és egy olyan nő lett, akinek a vállán hatalmas a teher és a felelősség, aki mindig utolsónak sorolja magát, akinek mindenki más nagyobb prioritás, aki soha nem sír, aki mindig mindenki lelkét ápolja, mert neki ezt dobta a gép. Sokat dolgoztam ezen az elmúlt 2,5 év alatt. 

Igen, ez a kulcs. 

G-t teljes szívemmel szerettem, a világ legértekesebb férfija volt a szememben. Igazi férfi volt, őszinte volt, beszélt az érzelmeiről, félelmeiről, de soha, soha, soha nem panaszkodott. Méltósággal, emelt fővel harcolt a rák ellen is. Mindig csak előre. Miattunk, miattam. Pont emiatt meg kellett tanulnom a gondolataiban olvasni. Az arca legkisebb rezzenéséből ki kellett találnom, ha baj volt. Meg kellett tanulnom a csendet értelmezni, tartani benne a lelket, rá kellett hangolódnom. A helyébe képzelni magam. Ha neki fájt, nekem is fájt. Igen, ezek mind abba az irányba vittek, hogy empata vagymi legyek. 

Nem, ez nem jó. Igazából xar. Nagyon. Megöl. Tényleg. Mindez önértékelési problémákkal kombinálva elsőosztályú nárcieledellé tesz. Nárcimágnessé. Gáz. 

Még csak kérni sem kell, hangolódom. Kitalálom mire gondol a másik, érzem, ha egyet hátralép, ha fejben máshol jár, ha stresszel, ha épp szüksége van valamire. Mindent érzek. Az apró célzásokat is. Azt, amikor egy gondolat átsuhan az arcán. Minden apró xart. Ráadásul ezekre a kibillenésekre jó hosszú időre visszamenőleg emlékszem is, mert emlékeznem kell, ki tudja mikor lesz szüksegem erre a tudásra. Nem említem ezeket, úgy teszek, mintha nem venném észre a sötét felhőt, a fura grimaszt, a kicsit gonosz mosolyt, azt, ahogy ír, azt, hogy hazudik, kamuzik, ahogy "lediktálja" mit vár tőlem. Pedig észreveszem, tárolom. A kérdés csak az, mit kezdek ezekkel az információkkal. Mit akarok kezdeni ezekkel az információkkal. Tudatosan elásom, mert hinni akarok a hihetetlenben, vagy azonnal lépek. 

Persze, tudom, hogy nem stimmel valami - de eddig fel se merült bennem, hogy léteznek ilyen lények és, hogy rejtőzködnek. A gyapjas rókafiúnál még vissza is kérdeztem. Te most tükrözöl engem? Ő, dehogy. Akkor jó. Persze. Szkennelt, tükrözött. Hagytam. Önként szállítottam az infókat. Belementem a játékba. Hinni akartam. 

Na igen. Empatizmus. Nem, soha nem voltam kiugróan empatikus. Szerintem nem. Csak amennyire kellett. 

Igazából G előtt soha nem érdekelt igazán mások baja. A lúzereket soha nem viseltem el, egyszerűen szánalmasan gyengének éreztem azokat, akik csak a kifogást keresik és sírnak, a grandiózus nárcikat is kiszúrtam, lenéztem, azok meg azonnal menekülőre fogták. Soha nem ereszkedtem le senkihez aki nyilvánvalóan jóval alattam volt, nem volt elég erős vagy tudatos. Volt, akivel azért szakítottam, mert láttam, ahogy egy másik emberrel alárendelt testtartásban beszlélgetett és onnantól már nem volt férfi a szememben (igen, van ilyen... Nagyon érzékeny vagyok ezekre a dolgokra, testtartás, mimika, kiszúrom, mindig is kiszúrtam). 

G más volt. Videken találkoztunk először. Szmokingban akart érkezni, de olyan hatalmas volt a vihar, hogy majdhogynem alsógatyában, bőrig ázva érkezett a durván lepukkant autóján. Mégis - találkoztunk és azonnal eldőlt. Egymásra néztünk és onnantól tudtuk, éreztük. Volt, hogy órákon át csak a felhőket néztük, szavak sem kellettek. Nekem ő volt a tökéletes, neki én voltam a tökéletes. 

Hosszú volt ez a hónap. Sokat olvastam, tanultam, videókat néztem, terápiáztam. Most kezdek megint a régi lenni. Kiszúrom a nárcikat, figyelek a villogó piros lámpára, a red flagekre. Legyen az haver, vagy nem haver. Észrevettem magamon, hogy vannak emberek akikre kezdek nagyon rosszul reagálni. Tudom micsodák. Idegesítenek. Van akire ilyenkor csúnyán rászólok, az meg behúzott farokkal bólogat, én meg kockacukrot adok neki. Nem titkolom mit gondolok. 

Nem, nem szeretem ilyenkor magam, de most ez vagyok én. Tükörbe nézek és azt látom, hogy előbújt a kegyetlen énem. Az, aki nem hajlandó az energiáját az arra nem érdemes emberekre pazarolni, akik meg játszani akarnak vele, azoknak durva tükröt tart. 

Az elmúlt egy hónap hosszú volt. Tudom, ki vagyok, mennyit érek. Sokat. Nagyon sokat. 

Már nem akarok senkit megmenteni. Csak magamat. Csak az jöjjön az életembe, aki ezt elfogadja. 

Peace (OK, I admit, that sounds a "bit" weird, but I believe I don't want to hold any grudges, I just want to have a peace of mind.. ) .