Kedves Naplóm! 

Megint eltelt majdnem egy hét. Igen, egy naplót, főleg, ha hajónapló illene pontosan vezetni, de lassan lenyugszanak a gondolataim, úgyhogy egyre inkább csak azért írok, hogy később visszanézve láthassam, hány jéghegyet sikerült az út során kikerülnöm, hányat súroltam. 

Egyre inkább azon veszem észre magam, hogy most csak előre nézek (kivéve amikor nem, de ott generációs ugrásokról beszélünk, az most nem számít), nagyon sokat mosolygok és alig várom, hogy egyedül is kimehessek néha a telekre remetének. 

Ezért jó a napló. Ha később akármi miatt kétségeim lennének, visszanézek, visszaolvasok, és emlékezni fogok.

Valahogy most azt érzem, hogy az életem szépen halad előre. Kaptam egy, észrevehető mértékű fizetésemelést (nem bántam, de eddig se panaszkodhattam), most azon vagyok, hogy bebizonyítsam, hogy jó döntés volt. Képes vagyok megint fókuszálni, képes vagyok belemerülni a flow-ba, csak írok és írok, fegyelmezetten vezetem a workshopokat. Megint a réginek érzem magam - vagyis a korábbi önmagam upgrade-elt verziójának, mert nincsenek kételyek bennem, tudom, hogy egyre jobb vagyok és ez még csak a kezdet. Érzem, hogy amit csinálok az jó, ha valamiben nem vagyok biztos vagy fogalmam sincs, akkor egyszerűen megmondom, felvállalom a gyengeségem. Eddig senki sem reklamált emiatt, sőt.

Elkezdtem végre határokat meghúzni. Vannak az új "barátaim", akik persze pontosan tudom, hogy nem barátok, inkább csak ismerősök/haverok. A barátság is egy kapcsolat, ugyanúgy időt kell hagyni, hogy kialakuljon az a bizalmi szint, amikor kimondható, hogy mi bizony barátok vagyunk, akkor is, ha a másiknak épp fáj, ezért belénk rúg. Addig az ember haverkodik, megy ide-oda, szelektál. Barátból nem kell sok. Haverból praktikus, ha több is van, de nem mindenáron.

Most szelektáltam, az egyik új haverom méltatlannak bizonyult arra, hogy folytassuk. Azt, hogy nárcisztikus vagy bármi más nagyon toxikus, eddig is tudtam. Majdnem az elejétől kezdve (haladás, nem?). Szórakoztatott. Egy ideig. Aztán igazából nagyon is elítélhető módon, de az egyik közös program után annyira elkezdett idegesíteni, hogy onnantól már csak nárcibingót játszottam vele - még haverként kezelve, viszont már betonfal mögött állva. Aztán volt egy pont amikor már azt éreztem, hogy elkezdett tudatosan bántani. Vagyis bántani akart volna, csak nem sikerült, úgyhogy amikor nagyon ocsmány módon manipulálni próbált, túllépte azt a bizonyos határt. Nem ez volt az első eset, de ez lett az utolsó. Meghúztam a határokat. Egy napot adtam még neki, hogy lássam, jön-e az ilyenkor kötelező silent treatment (jött!) és ment is a levesbe. Mondhatjuk, hogy ez a részemről nagyon csúnya húzás volt, de tudtam, hogy mit és miért játszik, ismertem a játéka szabályait, védőpajzsot húztam magam köré és tükröt tartottam. Igen. Kegyetlenül. Nem tűröm tovább, hogy játékszernek akarjanak használni. Tudom, hogy a kamuróka helyett is őt bántottam - és a jövőben az összes engem manipulálni akaró ember így jár majd. Az biztos, hogy a  kognitív empátia most sokkal vonzóbbnak tűnik, mint az érzelmi, és sokkal magasabb és vastagabb is így a betonfal és a védőpajzs. Bízom benne, hogy ezt tudatosan tudom majd kezelni, ki/bekapcsolni.

Egyébként már nem megyek kényszeresen, jobban kiválogatom a programokat amikre elmegyek - azokon viszont 100%-ban, testben, lélekben ott vagyok. Nem iszok alkoholt, nem élek semmivel - és így tökéletes az egész. 

Az egyik barátommal és a barátaival tegnap elmentünk egy koncertre, nem emlékszem mikor éreztem magam utoljára ennyire felszabadultnak. Ő néha tükröt tart nekem - és örülök neki amikor szembesít a valósággal. Az elmúlt 1,5 hónap durva önismereti utazásában nagyon sokat segített. Meg kérés nélkül világít a telefonjával amikor le akarok fényképezni valamit. Apróság, de jólesik.

Na igen, most ez van. Az egyik haver most elhívott bulizni - nagyon vonzó a lehetőség, de nemet fogok mondani. Most úgy érzem, hogy lelkileg többet ad majd ha a környezetem szépítésére koncentrálok.