Nem tudom, miért, de a google folyamatosan dobálja fel a képeket G-ről. 

Nincs olyan nap, hogy ne dobna fel 2-3 képet. Ezek régebbi képek, itt még vidám, élettel teli, a gyerekekkel játszik, együtt faragnak, vagy csak a vízparton ücsörögnek, nyaralunk, telelünk, tavaszolunk.

Megborítják az embert ezek a képek. Ilyen már soha, senkivel nem lesz. Van az az intimitási, bizalmi szint, amit nem is tudom, hogy lehet felépíteni. Fiatalon könnyű volt, a fenekünk kilógott a gatyánkból, még nem voltak gyerekek, csak álmaink voltak, amiket együtt kezdtünk megvalósítani. Együtt mentünk át a diagnózison, a műtéteken, két terhességen, szülésen, meg kellett tanulnom teljesen megbízni benne, neki is megbízni bennem. Mindegy, mi történik. Az a bizalom, amikor az életünket is rábízzuk a másikra, mert tudjuk, hogy a legjobb kezekben van. Az a bizalom, amikor tudod, hogy a férjed ki tudja hányszor hajnalban jár haza, utazgat 30 nővel - és te csak annyit kérdezel, hogy sikerült-e valami jófajta csokit vennie.

Aztán jönnek az újabb képek, ahol már nyúzott, lefogyott, ma már azt is látom, hogy az arca is "jellegzetessé" válik - amit mások akkor már láttak, én még nem. Én majdnem a legutolsó pillanatig csak azt láttam, amit látni akartam. A képek azok, amik utólag mutatják a változást.

Az utolsó képe már a hospice-ban készült, próbáltam olyan szögből fényképezni, hogy ne legyen ijesztő, még integet is rajta - megmutattam neki a képet és megkérdeztem, hogy átküldhetem-e a gyerekeknek.

Átküldtem. Nem tudom, jó ötlet volt-e. Akkor annak tűnt.

Csúnya dolog ez a rák, felzabál, felemészt. Kegyetlenül.