13 éve amikor G összeesett nem is sejtettük, mekkora a baj. Az ügyeletes sebész mindent megtett érte. Elvégeztette a vizsgálatokat, mindent megtett, hogy a legjobb orvosok műthessék. Volt persze hátszél is, az egyik sebészt mi "hívtuk meg" egy másik kórházból, így tényleg komoly csapat állt mögötte - és amikor jönni kellett, mindenki készen állt. 

A műtét sikerült, a beteg intenzívre került. Oda, ahol napi max. 1 óra a megengedett látogatási idő - kivéve nekem. Én egész nap bent lehettem, csak a vizitek idején és éjszakára zavartak ki. Megsajnáltak - na meg a megfelelő helyről érkező telefonos érdeklődés is sokat jelenthetett. Tény. Nem adtunk hálapénzt, kisebb bajunk is nagyobb volt annál. Az ügyeletes sebész (híres sportoló) bejárt hozzá, beszélgetett vele, tartotta benne a lelket. A folyosón a létező legemberibben beszélgetett velünk is, minket is biztatott. A kedvenc mondását azóta is emlegetjük: "Ha úgy gondoljuk, hogy a tevecitromtól fog meggyógyulni, akkor egyen tevecitromot - de akkor csak azt. Döntsük el, mitől fog meggyógyulni és őszintén higgyünk benne". 

Nem a hálapénzért tette (nem kért/várt el semmit). Egyszerűen emberségből. Egy évvel később vittünk neki egy üveg jófajta bort - őszintén örült. Nem a bornak, hanem G-nek - biztos volt benne, hogy már nem lehet életben.  

A keze alatt dolgozó rezidens is ugyanilyen lelkiismeretesen állt a feladathoz, biztatott minket, beszélgetett velünk - és a sors iróniája, hogy később pont ő kísérte végig mindkét terhességem, nála született mindkét lányunk. Kötelező hálapénzes körök nélkül. Jókat beszélgettünk, bőven túllépve a szokásos formális orvos-páciens kereteket.

A kórházban a nővérek olyanok voltak, amilyenek - de a hátszélnek köszönhetően egész nap bent maradhattam. A sebészünk elintézte, hogy ne dobjanak ki - hiszen a műtét előtt szó szerint az élete múlhatott volna azon, hogy mellette vagyunk-e. Életmentő műtét volt, szó szerint az utolsó pillanatban - de az én hisztim is kellett hozzá, hogy soron kívül műtőbe tolják. Műtét után az egyik nővér külön kihangsúlyozta, hogy ne akarjuk, hogy gyorsan kirakják az intenzívről, addig jó, amíg ott van, ott legalább figyelnek rá - viszont ne engedjük, hogy egész nap feküdjön, hiába is tiltakozik, hiába is akarják az intenzíven fekve tartani - fel kell kelnie. Felkelt - kikerült az osztályra. Volt, hogy meghalt mellette valaki - a mai napig bennem él a kép amikor aznap este a nővér hosszú anyázódások közepette segített csak neki az ágytámla felemelésében, mert nehezen kapta a levegőt. G pont akkor, abban a pillanatban a folyosón volt - a sebésze nem engedte, hogy lássa mi történik bent, a folyosón tartotta. A nővér másnap kisírt szemmel dolgozott.

G hazajött, bekerült az onkológiára, megkapta a gyógyszert. Emlékszem, hogy a következő Karácsonykor vittünk egy kis csokit az orvosának - ha már egyszer nem adunk hálapénzt, legalább ennyit - és visszautasította. Nem fogad, és nem is fogadhat el semmit a betegektől. Még egy képeslapot sem. Adjuk a nővéreknek. Az osztályra ki is írták, hogy ezen az osztályon TB-alapú ellátás zajlik. Tilos hálapénzt, vagy ajándékot elfogadni. Hogy hihetné el különben valaki, hogy nem azért kapott/nem kapott meg egy kezelést, ha tudja, hogy hálapénz is forog a rendszerben? Itt viszont a professzor leszögezte, hogy nincs hálapénz és nem is lesz. Orvosnak / betegnek. Így legalább mi is tudjuk, hogy az orvosai is és a professzor is azért dolgoznak, hogy neki jobb legyen - nem az esetleges hálapénz miatt. A beteg így tényleg megbízik az orvosában - mert tudja, hogy nem a pénz a döntő szempont - ha egy kezelés segíthet neki, azt valószínűleg meg fogja kapni. Mert így is lehetséges.

Nem is olyan régen G-t megint műteni kellett - ekkor már a legnagyobb egyetemi kórházban műtötték, tervezetten. A műtőbe befelé menet próbáltam pénzt adni a műtősegédnek - és visszautasította. Nagyműtétre készültünk -  és nem tudom miért, de nem fogadta el a pénzt. Tény, hogy a szakma egyik nagymestere műtötte, de csak emiatt nem utasította volna vissza. Ő mégis visszautasította, majd utána (bár manapság már soha nem szokták, és a műtét előtt ezt meg is mondta) de a daganat mellé bónuszként kivett epeköveket szépen bezacskózva oda is adta nekem és külön mondta, hogy ha meg akarjuk tartani, lakkozzuk le, úgy sokkal tovább megmarad. Volt mit mutogatni a  gyerekeknek :) A professzor a mai napig sem tudjuk, hogy elvárta volna-e a hálapénzt. Nem jelezte - nem adtunk - ennek ellenére a kontrollokon ugyanúgy odafigyelt G-re.

Valaki fentről nagyon vigyáz G-re.

Amikor én kórházba kerültem már nem voltak ilyen pozitív tapasztalataim - vagy csak másképp éli meg az ember betegként - ennek ellenére mindig voltak olyan nővérek és orvosok, akik bár a túlélésért küzdöttek, EMBEREK tudtak maradni. Olyanok is voltak, akik miatt gyomorgörcsöm volt és szó szerint remegtem amikor a közelembe jöttek. Ott volt pl. az a nővér, aki mert (tippjeim szerint) nem kapott hálapénzt, egyszer úgy a vállamba vágta a hatalmas, nem pont erre a célra kitalált tűvel az inzulint, hogy utána 2 hétig az egész karom feldagadt - és szó szerint fizikai sérüléseket okozott minden tevékenységével - mindegy volt, hogy vért vett, vagy az éjszaka közepén inzulinnal rohant le (a mai napig sem értem, miért). Vagy az a nővér, aki bár barátságos volt, mégis úgy éreztem, hogy időzített bomba, ezért féltem elfogadni tőle bármilyen gyógyszert (a mai napig az az érzésem, hogy ő volt a kisírt szemű nővérke - még a szoba is ugyanaz volt, ahol anno G feküdt). Volt viszont olyan takarítónő, aki minden alkalommal amikor bejött takarítani, beszélgetett is velem, vagy volt az a nagyon fiatal nővér, aki a randijairól beszélt, volt aki a határon szolgáló fiáról. 

Tudom, hogy nem ezen múlott. Aki kizárólag hálapénzért cserébe lett volna velem kedves, ha nem kap eleget ugyanúgy belém vágja a tűt - aki viszont a körülmények ellenére is képes volt ember maradni, hálapénztől függetlenül is csak azért dolgozott, hogy a hozzá tartozó betegek meggyógyuljanak. 

Le a kalappal előttük. Látom, milyen embertelen körülmények között dolgoznak, és nekik is meg vannak a saját problémáik, fáj a hátuk, influenzásak lesznek, magas a vérnyomásuk. Emberek. Ők is.

Minden tiszteletem az Övék!