18 év. Ennyit kaptunk.

Az utolsó években G legtöbbször rám hagyta, hogy megoldást találjak. Megszokta, hogy ha létezik, én megtalálom. Megbíztunk egymásban. Egy idő múlva már éreztem, tudtam, mikor tévedünk vakvágányra. Voltak dolgok, amiket ő talált, voltak amiket én. Olyan is volt, amit az anyukája - fura dolgok voltak ezek. Tényleg furák. Rejtélyes helyekről szerzett, betiltott, üldözött, szupertitkos folyadékok. Természetgyógyászok, injekciókúrák. Nem tudom, segítettek-e, csak remélni tudtam, hogy nem ártanak nagyon.

Komoly táblázatokat vezetett - oxi, biobrain, injekció, Advil, a gyógyszerek mellékhatásaira a biocuccok, minden más. Amikor baj volt, mindent bevetettünk - oda kellett figyelni az interakciókra, minden másra. A  fájdalomcsillapítás volt a legtrükkösebb. Az ópiátok undorítók. Azok. Zombit csinálnak bárkiből - az egyik mellékhatásuk a megállíthatatlan csuklás. Fájdalomambulancia, oxinador. Hurrá, működik. Egy ideig. Amíg el nem értük a max. dózist. Utána ismét oxi. Trükközés, ami belefér. Az oxival tablettánként el kellett számolni az orvos felé, az utolsó pillanatban írhatja csak fel a gyógyszert.

Folyamatosan rohangáltunk utána, ha véletlenül sikerült egy tablettát megspórolni tudtuk, hogy nem lesz gond, ha a gyógyszertárba nem érkezik meg időben a következő adag.

A covid nekünk nagy segítség volt. Tényleg. Én 100%-ban otthonról dolgozhattam, ha kellett valami, ott voltam. El tudtam menni gyógyszerért stb. G-nek szabit se kellett kivennie, nem volt betegállományban.

Közben a munkával küzdöttem. Ahányszor csak munkahelyet váltottam, G állapota romlani kezdett. Minden egyes alkalommal. Féltem váltani - az élet sajnos mindig engem igazolt. Nem tudom, mi volt az összefüggés, már ha volt egyáltalán. Váltottam - történt valami nagyon csúnya. Váltottam - történt valami nagyon csúnya. Én meg harcoltam. G-ért - és a munkahelyemért. Próbáltam jól teljesíteni, otthon is, a munkahelyen is. Próbáltam legalább addig kizárni a külvilágot, amíg dolgoztam. Belekerülni a flow-ba. Élvezni a munkát. Az utolsó munkahelyem nagyon összetört. G halálával én se tudtam mit kezdeni - szerintem ők sem.

Talán annyit vártam volna, hogy az irodába visszatérés után kicsit elfogadják, hogy mostantól egyedül nevelek 2 traumatizált gyereket. Semmi mást nem kértem csak, hogy ne kelljen bekapcsolnom a kamerát és, hogy havi 10 nap helyett csak 8 napon kelljen bejárnom, főleg, hogy a munkához egyáltalán nem kellene bejárnom, minden online zajlik. Persze nem kaptam rá engedélyt. Ha nem tetszik a bejárás, fel lehet mondani, meg a főnököm is egyedül neveli a gyerekét. Egyet. Aki 2 hetet itt van, 2 hetet az anyjánál. Egyébként meg van egy új felesége is. Összességében ugyanaz a helyzet.

Fel akartam mondani. Többször is. Aztán vettem egy nagy levegőt és úgy döntöttem, hogy biztos, hogy megyek, de nem hozok felelőtlen döntést. Közben a főnököm rákos lett (karma is a bitch...). Azt hittem, megváltozik. Egy ideig úgy is tűnt, aztán a helyzet rosszabb lett, mint valaha. Úgyhogy a végén csak felmondtam. Nagyon összetört ez a munkahely, az önbizalmam zuhanórepülésbe kezdett, pedig tudom, hogy jól teljesítettem. Ha maradok, végem.

Itt tartok most... új munkahely, új kihívások, új kollégák. Még próbaidő alatt, de valahogy otthon érzem magam.

Tiszta lap.