Az megvan, amikor a strucc menekülés helyett homokba dugja a fejét? 

Nálunk minden tele volt homokkal teli vödrökkel. Volt egy halom a gyerekszobában, a nyaraló maga volt a homokozó, meg voltak a kerekeken guruló kiskocsik, amiket oda lökött az ember, ahol épp szükség volt rájuk.

CT-k előtt és után egy-egy héttel tabu volt a téma. Mindez persze lelkiismeretfurdalással körbevéve, mert nekem mindig ott kellett volna lennem mellette. Néha nem ment. Nagyon nem.

Amikor kórházba kerültem vált nyilvánvalóvá, hogy nem fog menni. Szuper dolog az empátia, de van az a szint, ami már megbetegít, megöl. Nálam ez történt - pont arra a pontra sikerült egy gyönyörű tályogot növesztenem, ahol G leggyilkosabb daganata növekedett. Onnantól kezdve próbáltam kicsit kívülről nézni a történéseket. Már amennyire lehetséges kívülről nézni, hogy akit szeretsz a rákkal küzd. Persze ráment az egészségem. Tudtam, vállaltam, nem örültem - de képtelen lettem volna kiszállni. Béka a levesben...

Úgyhogy hallgattunk. G is tudta, hogy valamin változtatni kell, mert mind a ketten rámegyünk, úgyhogy nem hívott a CT-k felbontására.

Nem beszéltünk a halálról. Megegyeztünk, hogy nem fog meghalni. Megöregszünk, tereljük az unokákat. A halál tabu volt. Azt tudtam, hogy ha majd egyszer.... akkor az Emlékerdőbe kell temetni, lebomló urnába, hogy az örök körforgás részévé váljon.

Amikor necces volt a helyzet, lenyomtunk 2 évadnyi sorozatot egy nap alatt. Akkor nem kellett beszélnünk. A gyerekek szerettek átmenni a szüleimhez, a szüleim pedig mindenben segítettek csak, hogy könnyebb legyen. Nem lehetett nekik se könnyű. Apukám G-t saját fiaként szerette, együtt barkácsoltak, bütykölték az autót.

Van, amikor már szavak se kellenek.

Nem könnyű a struccok élete...