Tegnapra sikerült 2 programot is szerveznem, amire persze későn jöttem rá, de akkor már mindegy volt. Mit tehet ilyenkor az ember? Úszik az árral.

Az első program témába vág, özvegy FB csoportos talit szerveztem, ahol azért szervezőként illik megjelenni. A régiek közül (akik kb. ott tartanak, mint én, 2-2,5 évnél) azt hittem, csak egy ember jön majd el - ehhez képest majdnem mindenki régi kedves ismerős volt, nagyon örültünk egymásnak. Hihetetlen, nem? Egy csapat idegen ember, akiket a társuk halála, a gyász köt csak össze, évek alatt csapattá kovácsolódik, tudunk egymás életéről, próbálkozásairól, szurkolunk egymás gyerekének, meghallgatjuk a másikat, megosztjuk a tapasztalatainkat, nincs tabu, nem kell tiszteletköröket futni. A "régiek". Akik már tudják, hogy minden elmúlik, hogy van élet a halál után, hogy az érzelmi hullámvasút is szépen kisimul egyszer - de mindig az életünk része lesz. Persze, büszke vagyok erre a csapatra, mert jó sok személyes találkozó után kovácsolódtunk össze, amiben nekem is részem volt, de most ha baj van, elég kiírnom, hogy beszélnem kell most azonnal egy emberi lénnyel, és máris érkeznek a telefonszámok, üzenetek. Védőháló. Sorstársak hálója. 

Amikor G meghalt, a közös barátok felszívódtak. Az összes. Légüres térbe kerültem - aztán 1-1,5 év önsajnálat után azt vettem észre, hogy elkezdtek előkerülni olyanok, akikkel már vagy 20 éve nem is beszéltem. Kerestek, érdeklődtek. Aztán ahogy javult nálam a helyzet, úgy kezdtem jól reagálni mindenkire. Nem csak elfogadtam, hogy keresnek, hanem elkezdtem örülni nekik, aztán eljutottam oda, hogy már én keresem őket, sorra szervezem a találkozókat. Aztán elkezdtek beszivárogni teljesen újak is. Egyre többen. Hihetetlen érzés. Múlt héten randiztam egyet (mert miért ne) - kémia ugyan nem volt, de megbeszéltük, hogy haverok maradunk, mert annyira egy hullámhosszon vagyunk. Így vesz körül egyre több és több értékes ember. Valaki hosszabb ideig, valaki rövidebb ideig. Mindenkinek szerepe van az életemben. 

Egy komolyabb trauma után az embernek igénye lesz arra, hogy kívülről validálják a tetteit, a fejlődését, hogy tükröt tartsanak elé, hogy csak egyszerűen megnyugtassák, hogy minden OK, jól csinálod, jó irányba haladsz, jól nezel ki, jó csaj vagy, nem őrültél meg, más is így érez - de ha kell, van aki kimondja, hogy rossz az irány, kapjam össze magam, rossz emberek keringenek körülöttem. A barátságok erről is szólnak. Megbízok bennük, hogy ha tükröt tartanak elém, az a tükör a valóságot mutatja majd. Akkor is, ha az nem szép. Nem torzít a tükör, nem a másik lelkét vetíti ki rád. Megtartó ereje van, nem engedi, hogy valaki megpörgessen a valóságod körül.

Este szürreális bálra mentem. Sokat készültem rá, kalapot is gyártottam hozzá. Lefényképeztek a villamoson, többen megdicsérték a buliban. Annyira jó érzés volt. Jól néztem ki, többen megnéztek, rám mosolyogtak, én meg csak élveztem, hogy ott vagyok. A jelenben. Táncoltam is. Jó volt.

Lassan kezdem azt érezni, hogy megint önmagam vagyok. Az a lány, nő, akinek már nem kell, hogy kívülről érkezzen a validáció, aki tudja, hogy értékes, aki tudja, hogy mi a valóság, aki tudja, hogy jó úton halad, aki tudja, hogy rendben lesz. Még sok munkám lesz ebben, de az irány jó. Hajlandó vagyok megdolgozni érte és mindegy mi kell hozzá, keresztülviszem. Ha kell meditálok, ha kell, terápiára megyek. Haladok. Lépésről lépésre.

Update: most csak egyetlen dating appon vagyok fenn, mert igazából nem állok készen, ott meg nagyon lassú a tempó, nem lehet korlátlanul nezelődni, nem lehet korlátlanul üzenetet küldözgetni, viszont nemzetközi, lehet barátokat szerezni pl. Braziliából. Érdekes nagyon, még akkor is, ha az ember mindenkit elhajt. Ma megnyitottam, mert valaki megint bejelölt, és ki volt az első lélek akit feldobott, mint lehetséges match - kedvenc rókám. Teljesen új képkészlettel (igen, elismerem, megfogadta a tanácsaimat, csillagos ötös), olyan személyiségtípussal, hogy azt hittem azonnal sírva fakadok. Ha nem ismerném, azonnal barátnak jelöltem volna. Ijesztő, milyen kicsi ez az internet.

Egyébként ma este sokat gondolkoztam azon, milyen érzések futottak át rajtam amikor felbukkant a képe - pontosan az a képe, amire azt mondtam, hogy én csak emiatt írtam vissza neki. Egyszerűen nem tudom beazonosítani mit éreztem. Nem voltam mérges, egyszerűen nagyon furcsa volt azt látni, hogy itt már egy teljesen új, érzékeny, őszinte, megbízható ember képét rakta össze magáról, olyan igazi hosszútávú kapcsolatra alkalmas férfiét. Köztünk persze nem lett lezárva normálisan semmi. "Sajnálom, hogy így érzel". Ismerős? Én felajánlottam a barátságom (amúgy sem volt köztünk más, csak ki kellett volna mondani), ő nem reagált, aztán lebukott, elvonult gondolkozni. Nem mondta ki, hogy csak táplálék voltam, semmi több. Megértettem volna, megkönnyebbültem volna, mert akkor értettem volna, amit ő is tudott - nem véletlen, hogy most azokkal az információkkal felvértezve vadászik, amit én, az ideális táplálék adtam át neki. Ez rossz érzés, mert tudom, hogy ennek már tétje van, és ha nem ő maga az ördög, nincs aki tükröt tartson neki.