G mellett 19 évig a zene volt az életem. Persze, előtte is sokat hallgattam, a barokk zenét kifejezetten szerettem, meg ott volt a U2, Queen, Sting, meg ki tudja még mi. Sok minden. Aztán találkoztam G-vel és minden új értelmet nyert.

Amíg nem voltak gyerekek, felpakolt a zenekari buszra engem is és velük mentem amikor csak lehetett. Imádtam. Főpróba, koncert, backstage, közös ebédek, jó fej zenészek. Megszoktak, befogadtak. Aztán jöttek a gyerekek és volt, hogy a főpróbára magamra kötözött gyerekkel mentem be, vagy a kastély melletti parkból, pokrócon fetrengve hallgattuk Beethovent, vagy amíg G próbált, mi az épületben rendszeresen megrendezett programon voltunk. Együtt mentünk, együtt jöttünk, fel se tűnt, hogy G közben dolgozik. Varázslatos volt. Minden. A gyerekek is tanultak persze zenét, furulya, szaxofon - elvárások nélkül.

A templomban G búcsúztatóján persze ott voltak a kollégái, 60+ ember énekelt neki, ha még ott volt valahol, remélem segített neki átlépni egy másik dimenzióba. Onnantól kezdve viszont képtelen voltam zenét hallgatni. Csend volt itthon. Ha mégsem, majdnem biztos, hogy triggerként működött, én meg fél napon át csak sírtam. Aztán 2 év után lassan elkezdett visszakúszni a zene az életembe. Nagyon lassan. Csak olyan zenék, amit soha nem hallgattunk együtt. Nagyon tudatosan.

Aztán jött a gyapjasróka, és elhívott egy Bowie estre, mint utólag kiderült, meg akart mutatni a(z ex, de azért még nagyon is extrákkal működő) barátnőjének. Nem tudtam mire számítsak. A srácok nem is emlékeztem, mennyire voltak gázak, próbáltam talpon maradni. Bowie-t G-vel is sokat hallgattunk, voltak kedvenc számok. Nagy lépés volt ez nekem. Utána ment egy kis bólogatós zene, amire táncolnom kellett volna. Persze nem ment, nem is akartam, megmagyarázhatatlanul és érthetetlenül kellemetlen volt az egész helyzet. Nagyon-nagyon. A Bowie cuccból annyi maradt meg, hogy néha fura volt, de valahogy mégis tetszett a fiúk lelkesedése - valszeg pont azért, mert alig emlékeztetett az eredetire, annak ellenére, hogy néha borzalmasan hamisak, csak a hangulat miatt megyek még koncertjükre. Maga az este xarul sikerült, de valami megváltozott, lekoppant, hogy ez nem lesz így jó, nem akarok lefagyni, ha zenét hallok, régen szerettem, régen táncoltam, régen élveztem az ilyen helyzeteket. 

(Kis kitérő - aznap este láttam valamit, amit azóta sem értek. Shape shifting. Láttatok már ilyet? Amikor van egy embernek nevezett gyapjas róka, aki kinéz valahogy - elmegy egy másik társaságba a fehér garbójában - és hirtelen átalakul. Az egész lénye. Az arca, a tartása, a hangja - és a szemei. Mintha nem is ugyanaz az ember lenne. Na az alakváltó róka ilyen volt. Egész este figyeltem és nem értettem. A szemét figyeltem, mélyen belenéztem - és még mindig nem értettem. Üres volt. Nem ijesztő, inkább csak ijesztően üres. Kétszer biztos, hogy láttam nála ilyet - mindkét alkalommal a grandiózus nárci barátnője közelében. Ijesztő és nyugtalanító - viszont már tudom, hogy ha ilyet lát az ember jobb, ha felköti a nyúlcipőt.)

Aztán jött a jazz. Rákattantam. Megint. Régen szerettem, de nekem mindig társasági eseményekhez kapcsolódott, kizárólag élőben. G nem szerette, ezért nem hallgattunk közösen, nem mentünk koncertekre, volt helyette más. Pont emiatt nincsenek hozzá fűződő közös emlékeim, amit most építek fel, az viszont nagyon jó. Élvezem. Koncertek tömkelege. Imádom. Megint ott tartok, hogy ha meghallom, érzem a ritmust. Jó mélyen. Behunyom a szemem és csak élvezem ahogy átjárja a zene a testem. Van, hogy csak beszélgetünk közben. Egyszerűen jó. 

Közben elkezdtem a régi közös zenéket is újra hallgatni. Már nem fáj, nem kell sírnom ha meghallom, már mosolygok. Tele a telefonom Stinggel, Peter Gabriellel, megint ott van Beethoven, Bach. Jó is ez.

Lassan, de biztosan békét kötöttem a zenével, megint beengedtem az életembe és ennél jobbat nem is tehettem volna.

Peace.