G jegygyűrűje egyszer már elveszett - nem sokkal az esküvőnk előtt. Nem emlékezett, hova rakhatta le vagy mit csinált vele. Nem szokta meg, hogy gyűrű van az ujján, egyszer csak nem volt ott. Visszamentünk, rendeltünk egy újat. Soha nem vésettünk bele semmit. Határozott elképzelése volt, kivel szeretné megcsináltatni, amiből persze semmi sem lett. Az esküvőn már új gyűrű volt az ujján, az elveszett gyűrűről soha nem beszéltünk többet.

A gyűrű onnantól kezdve a műtétek kivételével mindig az ujján volt, extrém esetben vette csak le.

Amikor bementünk a hospice-ba, nem volt az ujján. Megkérdeztem, hova tette - csak annyit mondott, hogy a tárolóba.

Amikor intéztük a temetést, keresni kezdtük a gyűrűt. Mindenhol. 

Feltúrtuk a fürdőt, hálószobát, nappalit. Mindent, ami tárolónak mondható. Sehol semmi. A gyerekek se találták sehol, én sem. Minden olyan helyet megnéztem, ahova valaha is rakta, vagy rakhatta. Sehol semmi. Kétségbeejtő volt, ilyenkor ráadásul még jobban hiányzik a másik, hiszen csak ő tudja, hol lehet. Nem akartam elhinni, hogy elveszett a gyűrűje, azon gondolkoztam, mi van, ha a tároló a szemetest jelentette.

Bekattantam, elkezdtem átrendezni az étkezőt, átpakolni a komódokat. Az egyik komód lim-lom tároló volt. Csavarok, alátétek, szerszámok. Minden ömlesztve, millió fiókban. 10 éve gyűlt a sok apróság, eszünkbe se jutott, hogy kezdjünk vele valamit, mert értelme sem volt megpiszkálni.

Akkor és ott úgy éreztem, hogy ki kell pakolnom. A mai napig megmagyarázhatatlan, miért pont azt a komódot, miért pont azt a fiókot. Nem volt racionális indok rá, nem nyertünk vele helyet, nem kerestem semmit - de ki kellett nyitnom és egy zacskóba átpakolnom mindent.

Ott volt a gyűrű. A sok csavar és alátét között. Az utolsó helyen, ahol valaha is kerestem volna.

Azóta se nyúltam a fiókhoz.