Terápiás írás. Így hívják?

Az új munkahelyem messze van és még egy ideig minden nap be kell járnom, így van időm gondolkozni. 

Sokat gondolkozom azon, mit kezdjek a ki nem mondott fájdalommal. Jártam terápiás csoportba, hatalmasakat sírtam, aztán egyre könnyebb lett. Lassan elkezdtem arról beszelni, hogy mi történt.

Most is tudok. Szépen, tárgyilagosan. Sírás nélkül. Néha. Idegeneknek. Olyanoknak, akik nem számítanak. Aki számít, annak nem megy. Azonnal bekattan valami és elkezdenek potyogni a könnyeim.

Hiába hiszem, hogy túl vagyok rajta, ezen soha nem leszek túl. PTSD azt hiszem. A karomban halt meg akit szerettem, akiért az utolsó lehelletéig küzdöttem. Soha nem felejtem az utolsó pillanatokat. Az utolsó pillantását, az utolsó sóhajt. Tudtam, mi történik, mellettem volt egy nővér a hospice-ból, átölelte a vállam, nem hitegetett. Elengedtem, mennie kellett.

Egyedül maradtam. Nincs kivel beszélnem. Felszínes chatelések, ez a max. Értelme sincs a legtöbbnek. Persze, itt vannak a gyerekek, de lassan kirepülnek és nem terhelhetem őket a nyomorommal. Nem is akarom. 

Otthon állandósult a káosz. Na jó, elkezdtük felszámolni, de tehetetlennek érzem magam. Ha megjavul valami, elromlik valami más. Folyton van valami. Munka, bevásárlás, főzés, alvás, munka…. Amikor van egy kis időm, takarítás. Egyre rosszabbul viselem. Néha a világból is kiszaladnék egy kis rendért és nyugalomért. 

Aki tudja, hogy egyedül nevelem a gyerekeket azt hiszi, elváltam - oh, azért csak vannak nyugis hétvégéid - 2 hét itt, 2 hét ott - ban egyeztetek meg? Na persze. 7/24. Persze, tudom, másnál is van ilyen. Elválnak, apuka meg xarik a családra - vagy még rosszabb, agresszív, veszélyes. Nálunk nincs ilyen. Csak én vagyok. A szüleim mellettünk vannak, komoly biztonsági hálóként. Úgyhogy ne panaszkodjak. 

Egyébként tényleg praktikus. Minden döntés az enyém, senki sem szól bele.  Tudod, mi az a döntési fáradtság? Na az pont az, ami nekem van. A munkában maximálisan kell teljesítenem - otthonra már nem marad erőm. Minden döntési helyzet olyan, mintha forró vassal szurkálnának. Tény, hogy egyre jobb a helyzet, de néha annyira elegem van.

A barátok - vagy akiket annak hittem, mind eltűntek. G profi énekes volt. Koncertek, utazások. Sokszor mentem én is velük, aztán itt-ott találkoztunk, volt közös nyaralás, bográcsozás. Azt hittem, sok barátja van. Volt, aki meg is mondta, hogy félt megkeresni. Mondtam, hogy nyugodtan. Azóta Is keres. Őket is traumatizálta a helyzet - de én kerültem légüres térbe.

A saját családja messziről kerül. Az anyóst meg én kerülöm. Okkal. 

Nem tudom merre tart az életem. Próbálom megtartani azokat, akik nem hagytak cserben, de nincsenek sokan. 

Ez már csak ilyen… akit meglátogat a halál, az kirekesztetté válik, mert már pusztán a letezése is szembesít azzal, mennyit ér egy élet…