Kedves Naplóm!

Valahogy fura minden. Jól érzem magam a bőrömben. Még mindig. Kilengés nélkül. Eljárok táncolni, gondosan megválogatom a programokat, eldöntöm, hogy kire, kikre szánok időt. Nem szórom, kevés van belőle. Jól van ez így. 

Ilyenkor döbbenek rá, hogy a nárciróka igazából kirabolt. Vitte az időm, az energiám, az empátiám. A legnagyobb kincseimet. Persze, cserébe kicibált a langyos xarból csak, hogy kegyetlenül a gödör mélyére lökjön - nem is sejtve, hogy nekem pont erre a lökésre volt szükségem, hogy végre elkezdhessem összeszedni magam. Nem, nem vagyok érte hálás, de megadja az egész értelmét. Tudtam, hogy szerencsétlen mélyen a szintem alatt van, de annyira biztos voltam abban, hogy okkal futottunk egymásba. Persze, most látszólag megint róla beszélek - de nem. Magamról. Csakis. Ki kellett lépnem a szutyokből és szembenéznem a démonjaimmal. Meg kellett tanulnom megint határokat húzni. Át kellett mindent gondolnom, hogy megint önmagam lehessek. Még van min dolgoznom, még kellene terápia. Mindig lehet jobb.

Békét kellett kötnöm G emlékével. Meg kellett engednem magamnak, hogy megint boldog legyek. Békében önmagammal. Ha egyedül, akkor egyedül. Ha valakivel, akkor valakivel. 

Az életemben lévő embereknek is megvan az értelme. Vannak azok, akikről tudom, hogy nárcik. Náluk, ha rosszalkodnak kiakadok, szünetet tartok. Nárci-detox. Nem büntetés, nem manipuláció - egyszerű detox. Ilyenkor tisztán látom őket. A játszmáikat. Mintha állatkertben figyelném az állatokat.

Kemény? Ilyenkor elgondolkozom azon, hogy mit is művelek. Én adotr viselkedésre reagálok. Volt, aki komoly xarkavarás és egy hét detox után felhívott. Hallottam a hangján, hogy most is hazudik. Tudtam. Mégis meghallgattam, beszélgettem vele. Nem tudom. Gyakorlok. Észlelni, észrevenni. Hallgatni a megérzéseimre, a belső hangra. A hangra, ami folyton sikít. Tudom, érzem. A másik embert. A hátsó szándékait, a motivációját. A benne lévő felszínességet. 

Mégsem hallgatok rá. Még nem. Aztán pont úgy, mint a lúzer rókánál, egyszer tele lesz a pohár. 

Szóval köszönöm, jól vagyok. Sokat tanultam, tanulok, egyre erősebb vagyok. Ez az életem egészére kihat. Most azt érzem, hogy akármire képes vagyok. Megcsinálom. Persze az idő kevés, de haladok. 

Ha kell, hetente tükörbe nézve, hogy hol is tartok és ki is vagyok, ha kell, hetente megveregetve a saját vállam, vagy leírva, hogy még mindig jól vagyok.